És valóban: az Osztrák-Magyar Monarchia egy konszolidált, élhető világ volt, bár óriási feszültségeket söpört a szőnyeg alá. A Monarchia kora a polgárosodás, modernizáció időszaka volt. Lett oktatási rendszer, épültek kórházak, lett vezetékes víz, kifejlődött egy virágzó színházi kultusz és vibráló erejű modern művészet, lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság, lett vasúthálózat és női továbbtanulás. A Monarchia országainak helyzetét azonban függés és függetlenség, modernitás és tradicionalizmus sajátos kettőssége fémjelezte.
A Monarchia, a „monarchikum” iránt egyre élénkebb az intézményes és nem intézményes érdeklődés. Például Abbáziát, mint a Habsburg Birodalom egyik legkedveltebb főúri üdülőhelyét, Monarchia-szerte népszerűsítik. A Csárdáskirálynőt a bécsiek bécsi operettként állítják be, pedig egy magyar zsidó zeneszerző írta Karlsbadban, azaz Csehországban. Mondhatjuk-e, hogy bécsi operett a Csárdáskirálynő? Nem mondhatjuk. Dehát azt sem mondhatjuk, hogy csak magyar. A Csárdáskirálynő tehát egy monarchikum.
Mi lehet még monarchikum? Például Svejk, a derék katona, akit mindnyájan csehnek gondolunk. De Svejk valójában régiónk kisembere, Charlie Chaplinje, aki csetlik-botlik, igazi idióta, de ezzel éli túl a történelmet. A Svejkre nem mondhatjuk hogy csak cseh, mert a magyar irodalomban Tersánszky Jenő Kakuk Marcija a Svejk egy variációja. Tehát Svejk és Kakuk Marci nem cseh és magyar, hanem K.und.K., azaz monarchikum.
E remek csapat élén én a folyamatosságot fogom képviselni. E folytatólagosságba pedig beleillik mindaz amit eddigi pályám során csináltam. Egy jól felépített, megalapozott tevékenység vezetését vettem át és egy lelkes csapattal hasonló módon fogjuk tovább vinni a dolgokat. Nyilván sokak számára nem vagyok ismeretlen, sokak számára még igen, de azon majd segítünk. Addig is: további kellemes nyaralást, utazást, pihenést kívánok Önöknek! Akik pedig (és nem kevesen) a munka frontján állnak helyt, azoknak sok sikert, elégedett utasokat és sikeres szezonzárást a további eredményes együttműködés jegyében.
A kultúrák egymás mellett élése és keveredése – ez Közép-Európa egyik legfontosabb jellemzője. A németesítő illetve magyarosító törekvések ellenére a monarchia nem volt az Egyesült Államokhoz hasonló olvasztótégely. Mindazonáltal a városiasodás keveredéssel is járt. A 19.-20. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált. Ez nem zárta ki, hogy az eltérő nemzeti, vallási illetve kulturális identitások gyakran egymás ellenében határozták meg magukat, ami megteremtette az előítéletesség, a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének lehetőségét. A lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A Monarchia egyik örökségeként ez a kettősség beépült Közép-Európa szellemi kultúrájába.
A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Látszat és valóság egymásnak feszülése pedig máig ható erővel fűtötte a térség kulturális életét. A látszat beemelése az esztétikumba ezt a folyamatot kiteljesítette. Hatalmas középületeket emeltek, ám az épületek nagysága gyakran fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza. Prága (nem lévén főváros) 18. századi bennsőségességén ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot. Bécs és Budapest azonban hűen tükrözi a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések még markánsabbá tették ezt az irányt. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be.
Nagyszerű komponisták kiváló művei révén a látszat világának harmonizálása a Monarchia zenei világát is áthatotta. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, a Csárdáskirálynőt hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő történet és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ám ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért óhatatlanul szembesülünk egy másik valósággal. Akkoriban már tömegével estek el a katonák az I. világháború csatamezőin.
A közép-európai soknemzetiség, a többkultúrájúság együttélése leginkább az étkezési kultúrát hatotta át. Itt találunk példákat az erőszak nélküli belső hódításra épp úgy, mint a hősies ellenállásra. A nevében Bécset idéző „Wiener Schnitzel” egész Közép-Európát meghódította. A magyar gulyás is terjeszkedni kezdett és szinte mindenhova eljutott. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem hódolt be, de nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör, osztrák szesztestvérvel egyetemben, leigázta a borhoz szokott magyar embert, s népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen.
A birodalom meghalt. De öröksége és emlékezete megújuló értékelésekben tovább él. Ez az örökség összetett – méltán lehet gyűlölni és szeretni - az emlékezet sokszor eltérő hangsúlyokat mutat. Monarchiabeli történelmi és kultúrális utazásaikhoz ajánljuk a K. und K. kalandozások - Avagy a Habsburg Birodalom nyomában a XXI. Században (Szerk: Miklós Gábor – Szabó Barnabás. Kiadó: Népszabadság Zrt.) című útikönyvet.
